Deák Ervin sosem volt jó latinból, de valamiért mégis magával vitte latinkönyvét a gettóba. Megismerkedett egy idős férfival, aki rettenetes állapotban volt, egyedül, elszakítva a családjától. Amikor az meglátta Ervinnél a latinkönyvet, elárulta, hogy latintanár volt, és felajánlotta, hogy szívesen tanítja a fiút ott a gettóban. Ervin nem merte megmondani, hogy nem szereti a latint, „elviselte” ezeket az alkalmakat, mert úgy érezte, ezzel segíthet a férfin, akinek így valamelyest visszaadhatott egy darabot régi életéből: úgy érezhette naponta pár órára, hogy ember újra.